1. rész

1. Rész

    Az ok

Hol is kezdjem? Mondanám, hogy a legelején, de igazából nem tudom hol a legeleje, mert erről az egészről nem tehetek. Nekem ez egy hete kezdődött, míg a bűnösnek már sokkal előbb. Szóval elkezdem az én kezdetemtől. Egy héttel ez előttről.

Egy héttel ezelőtt teljesen átlagos lány voltam. Voltak „hűséges” barátaim, volt szerelmem, volt hírnevem a sulimban. Egy szóval mindenem meg volt. Aha, gondoltam én. De akkor jött ő, a bajkeverő. Sophie, nevezzük nevén, ha már hibáztatok valakit hát ŐT.

4 hónappal ezelőtt engedtük a társaságunkba, amikor is a szüleivel autó balesetet szenvedet és csak ő élte túl. Azt mesélték, hogy ő szedte ki a szüleit a kocsiból. Akkor még éltek. Próbált rajtuk segíteni. Amikor úgy gondolta biztonságba helyezte őket a semmi közepén elkezdet rohanni, már ha az ember törött karral tud rohanni, nem tudom még nem próbáltam. A legközelebbi város hozzájuk 30 km-re volt. Mire beért a városba és segítséget szerzett már késő volt. Haru az egyetlen felnőtt a társaságunkban mondhatni bandánkban (bár nem zenélünk vagy ilyesmi csak mi egy ilyen zárt kör vagyunk, ritkán fogadunk be másokat, csak ha hasonlítanak ránk) elhozta a banda házába és azt mondta ezen túl itt fog lakni. Először húztuk a szánkat, de amikor meghallottuk mi történt vele egyből belementünk és húgunknak fogattuk. Igen ő a legkisebb a csapatban a Maknae.

Nos telt múlt az idő, Sophie fizikailag rendbe jött bár beszélni nem nagyon beszélt még. És akkor Haru jött egy ötlettel. Egy ideje már láttuk rajta, hogy van valami, amit el akar mondani. De tudtuk Haru nem az a fajta, akiből ki lehet húzni dolgokat. Bár sejtettük már, hogy honvágya van. Haru félig koreai és félig japán. Ő tanított bennünket a két nyelvre, amikor befogadott minket. Na szóval ott tartottam, hogy honvágya volt. Igen és itt jött a fenomenális ötlete. Van ez az új Akadémia Dél-Koreában, Szöultól nem messze. Ez egy speciális akadémia, ahol a diákok olyan végzetséget szereznek, amit akarnak. Na már mint nem úgy értve, az nem lenne fair a többi NORMÁLIS iskolával szemben. Úgy értve, hogy itt miden egy helyen van. Óvi, általános, gimi és egyetem. Sőt azok, akik idejárnak biztos hellyel indulnak bármelyik képzésre. Nos Haru nagy terve ez az Akadémia volt. A Special Peoples Academy. Nem hallottál még róla? Hát képzeld, idáig én sem. Majdnem egyöntetűen leszavaztuk a költözést, mert hát végül is, hahóóó New Yorkban élünk, még ha nem is ide születtünk és a világ négy tájáról kapart is össze minket Haru, akkor is ez a világ legkirályabb városa. A szavazással azt hittük, hogy ennyi volt. Aha hittük. Ekkor jött be a képbe Sophie. A kisasszony szépen titokban elküldte a jelentkezéseket a hátunk mögött, még HARU sem tudott róla. Bár ő örült a legjobban, amikor meg tudtuk, hogy felvettek minket és megszavazták a többiek, hogy mégis menjünk. Mivel a leszavazást én irányítottam a Leader azzal az indokkal, hogy egy ilyen elit ribanc képzőbe nem vennének fel minket. De igen felvettek. Azt nem tudom hogy, de felvettek. Szóval nagy lett az öröm juhéé megyünk Szöulba. Csak, hogy nekem itt életem volt. Még ha a többiek nem is éltek itt olyan társadalmi életet, mint én. De nem volt választásom, mert ha menni kell, hát menni kell. JÓ, akkor megyek. Amikor közöltem a „barátaimmal”, hogy költözünk a világ kicseszet másik felére, egy helyre, amit csak hírből ismerek és nagyvonalakban, mert soha nem figyeltem, mikor Haru mesélt, elfordultak tőlem. Amikor Shonnal a barátommal közöltem, hogy mi a szitu kitálalt. Megcsalt. Nem is egyszer. Nem is most kezdte. És még bosszút se állhatok, mert már a gépen ülünk és senki nincs, aki itthon kiállna értem.

-          Mia!...MIA!!!...Figyeltél te rám egyáltalán? – kérdezte Haru már ki tudja hányadszor.

-          Nem. – közöltem vele egyszerűen, mire Tessa fél hangosan felröhögött mellettem.

-          Haajj. – sóhajtott Haru. Szegény mióta költözünk eléggé kiállhatatlan lettem.

-          Azt mondta, hogy nem sokára feszállunk. Szóval, amikor már több ezer méterrel a felhők felett leszünk itt lesz az ideje, hogy elgondolkozz az áléletedről és abba hagyd ezt a hisztit, ami egy Leader-hez nem illik. – közölte velem Sophie rezzenéstelen arccal az ülések között átnézve rám a hátam mögött.

Hitetlenkedve néztem vissza rá és már nyitottam volna a számat, de akkor megláttam Tessa arcát, ami azt tükrözte „Igaza van Mia!”. Durcizva vágtam magam az ülésembe a fejemre tettem a fejhallgatót és bekötöttem magam mielőtt a kedves légi kísérő néni még szólna.