10. rész

10. rész

Kisujj eskü

Suga POV

Követtük Sophiet a nappaliba.

-          Már megint eltévedtél? – kérdezte Tessa.

-          Igen. – válaszolta egyszerűen.

Még hazudik is értünk.

-          Rendben. – mondta RapMon. – Egy napot kérünk a hallgatásunkért cserébe.

Nem hiszem el, hogy ebbe komolyan belementünk.

-          Mi? – kérdezte a vezetőjük.

-          Egy napot velünk kell töltenetek. És mi határozzuk meg, hogy melyiket és mikor. – mondta Jin.

A lányok összenéztek. Olyanok voltak mintha telepatikusan kommunikálnának. A többség csak megvonta a vállát. Angyalka csak bólintott.

-          Rendben. Egy nap, amit ti választotok ki, de egyszerre kell együtt lennünk. – mondta a vezetőjük.

-          Ezt, hogy érted Mia? – kérdezte Jin.

Ja, tényleg Mianak hívják.

-          Úgy, hogy nem kérhettek meg minket rá külön. Vagy egyszerre leszünk mind együtt egy napon keresztül, vagy sehogy.

-          Héj, itt mi alkudozunk, nem ti. – méltatlankodott Kook.

-          Jó lesz így is. – mondta RapMon.

-          Oké, akkor szerződjünk.

-          Hogy mondod? – kérdeztem

-          Úgy érti, hogy fogjanak kezet. Aztán két kiválasztott fél elszakítja ezt a köteléket. – mondta Angyalka.

-          Aztán mindenki kisujj esküt fogad, hogy betartja a szavát. – fűzte hozzá a rövid vörös hajú.

Mi csak néztünk rájuk. Rezzenéstelen arccal néztek vissza ránk. Ezek halál komolyan gondolták. Nem bírtuk tovább muszáj volt legalább egy kicsit elnevetnünk magunkat. Hát ilyet sem hallottunk még a saját köreinkben.

-          Oké. – mondta végül RapMon.

A kezét nyújtotta Mia felé ő megfogta.

-          Szólítom tanúnknak Tessat. – mondta Mia.

-          Szólítom tanúnknak Jint. – utánozta RapMon.

-          Sophie a szöveget. – mondta Mia.

-          Fogadom, hogy a szavamat megtartom. Állom a sarat bármire is kértek és ígérem, mindent titokban teszek meg. – mondta Sophie eskü gyanánt a szöveget, amit Mia elismételte, majd Jin és Tessa elvágta a köteléket.

-          Rendben akkor kisujj eskü. – mondta Zara.

Felálltak egy sorba és a kisujjukat nyújtották felénk. Nem tehettünk róla megint nevetnünk kellett. Tényleg teljesen komolyan gondolták.

-          Jesszus. Hagyjátok már abba a röhögést és kulcsoljátok rá a kisujjatokat a mieinkre. – mordult fel a barna hajú. Azt hiszem ő volt az, aki szimplán elaludt azon az estén.

-          Jó-jó. De ez akkor is vicces. – fogta a hasát Jimin.

-          Annyira nem az. – mondta Angyalka – Mindenki, aki eddig megszegte ezt a fajta esküt kórházban kötött ki.

Ezt olyan komolyan mondta, hogy mindenki elhallgatott. Jungkook remegő hangon kérdezte.

-          Tényleg?

-          Nem. – mondta egyszerűen – De a nevetést abba hagytátok és amúgy sem érünk rá egész nap.

-          Nap. – mondta Jin. – Akartam is már mondani. Nincs kedvetek átjönni vacsorára holnap?

-          Ez most a letöltendő 1 nap vagy sima meghívás? – kérdezte Zara.

-          Sima meghívás. – mondta Jin.

-          Legyen. – vágta rá Mia. – Na, kisujjakat ide.

És igen. Kénytelenek voltunk mindenkivel lekisujjazni. Komolyan gyerekkoromban sem csináltam ilyet, ezek a lányok meg rávettek minket pár perc alatt. Boszorkányok. Angyalkát hagytam utoljára. Kifejezéstelen arccal nyújtotta felém a kezét. Csak most néztem meg jobban. Te jó ég. Mekkora keze van. Mint egy általános iskolásnak. Amikor felé nyújtottam a kisujjamat egyszerűen köré kulcsolta az övét és már húzta is vissza. Még így is éreztem, hogy alig érte vele át az enyémet.

-          Oké, akkor mi megyünk is. – mondta Mia.

-          Akkor holnap várunk titeket vacsorára. – mondta Jin.

Jesszus, mint egy háziasszony.

-          Harut is hozzátok. Szívesen megismernénk. – mondta RapMon.

Olyan, mint aki szinte várja ezt a vacsorát.

Sophie POV

Hát ezen is túlestünk. Hála Istennek. Kínos volt.

-          Haru! – kiabált Mia – Megjöttünk.

-          Milyenek a szomszédok?

-          Dögösek. – sóhajtotta Bethany.

-          Meghívtak minket holnap vacsorára. – mondta Tessa.

-          Ó. Az nagyszerű. – mondta Haru.

Na ez érdekes lesz.

Más nap reggel

Éppen reggeliztünk a nappalink közepén és Tom és Jerryt néztünk. Ebben a részben éppen Tomot sajnáltam. Amikor Haru bejött.

-          Lányok ma be kell mennünk az iskolába beiratkozni.

-          És vásárolni. – mondta teli szájjal Alexa.

-          És vásárolni. – mondta Haru. – Öltözzetek fel és indulunk.

A suli tulajdonképpen nem, hogy hatalmas, hanem gigászi. De tényleg. És elvárják tőlem, hogy itt ne tévedjek el. A beiratkozás könnyen ment. Tulajdonképpen csak alá kellett írni a papírókat. Azt mondták minden egyebet az első napon kapunk meg, ami holnapután lesz. Amikor kijöttünk a suliból éppen Haru magyarázott valamit arról, hogy a suli területén nincs annyi lehetőség vásárolni. Ezért ki kell mennünk a városba.

-          Amúgy is jó lenne kicsit kimozdulni. – mondta – Tudjátok, ha elkezdődik a suli csak heti egyszer lehet kijárni a területről vagy csak különleges engedéllyel, amit az iskola elsőknek és valamilyen sportágban kiválóan teljesítőknek adnak csak.

-          Heee!! Ez komoly? Tiszta börtön. Többet kell vásárolnunk, mint szoktunk. – mondta Mia.

-          Petra? – nézet Petrára Alexa.

-          Én benne vagyok. És abba is, hogy most már ti is játszatok egy kicsit. Persze nem akkora tétben, mint én. – mondta Petra.

-          Király. Már amúgy is fogytán volt a pénzünk. – mondta Zara vigyorogva.

Taxit hívtunk és mentünk a városba.

9. rész

9. rész

Az alku

Suga POV

Eltelt egy nap. Semmi különös nem történt azon kívül, hogy Jin teljesen be volt kattanva. Egész nap valami vacsorát emlegetett. Reméltem, hogy nekünk talált ki valamit, de nem. Nagyjából 3 óra körül beállított a szomszédba egy kisteherautó. Mire az összes lány kirohant. Mindegyikük mást-mást kiabált. Megfogtak egy-egy dobozt és elkezdtek velük konkrétan berohanni. Csak Angyalka volt bajban. Túl nehéz dobozt fogott meg. Kigondolta volna. A bizonyítás mániás. Nem is jutott vele tovább csak a járdáig. Ott letette és… elkezdte kibontani. Mit csinál? Szinte ragyog. Megjöttek a szárnyai vagy mi? Kimentem a bejárati ajtó előtti teraszra és leültem az egyik kinti fonott fotelba, onnan néztem, hogy mit csinál.

-          Sophie! Ne a járda közepén kezd el kipakolni a könyveidet. – ordította ki az a fiatalos nő, aki velük élt.

Könyvek?

-          Nem értem miért veszel könyveket, ha ott az ebookod. Hiszen arra szinte minden könyvet meg lehet szerezni. – mondta neki a lila hajú lány. Ha jól emlékszem Zara a neve. Mintha ezt a nevet mondták volna a fiúk, amikor ecsetelték, hogyan szedték össze őket.

-          Mert én szeretem a könyveket. – mondta egyszerűen.

Majd megfogta a dobozt és bevitte a házba. Még nagyjából 10 percig cipekedtek, majd kijött az idősebbik nő, fizetett és többet már nem jöttek ki. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Akaratom ellenére is át látni a szemben lévő ablakra. Egy idő után azt vettem észre, hogy csak bámulom az ablakot és várok valamilyen mozgást. Hát hülye vagyok én? Mit törődök azzal, hogy mit csinál a szomszéd csaj, akit nem is ismerek. Mérgemben hirtelen felálltam, és akkor megláttam. Hason feküdt az ágyán a lábaival az ég felé kalimpált. Körülötte könyvek voltak. Az egyiket éppen olvasta miközben mosolygott. Ez nem olyan mosoly volt, mint amikor megmentettem a kis seggét. Inkább ábrándos mosoly volt. Mintha teljesen kikapcsolt volna, és csak ő lenne meg a sztori, amit olvas. Jó. Be kell valljam aranyos volt. Jin nyitott be a szobámba.

-          Gyere hívni. – mondta

-          Mi?

-          Gyere át a szomszédba. Holnap estére meg akarom őket hívni vacsorára.

-          Minek? Nem inkább nekik kéne minket meghívni, mert segítettünk nekik?

-          Én is ezt mondtam. – jött be a szobámba J-Hope és levetette magát az ágyamra.

-          De komolyan Jin. Igaza van Hope-nak. – jött be utána RapMon – Mi már egyszer törtük magunkat most ők jönnek.

Csengettek.

-          Nyitooooooooom. – üvöltötte V.

-          Szia! – jött egy női hang.

-          Szia! – mondta V.

-          Beszélnünk kell mindegyikőtökkel.

-          Oké. Gyertek be. Hyuuuuuuung.

-          Honnan vagy te nekem ilyen ismerős? – kérdezte egy másik női hang.

-          Én hoztalak haza.

-          Jaj. Akkor téged fújkáltalak légfrissítővel. Bocsi.

-          Nem gáz. Szeretem a citromra nem hasonlító citrom illatot.

Erre nagy nevetés. Látom Taehyung ismét hódít. Mire lementünk a csajok már a nappalinkban ültek. Mind. Kivéve az idősebbik nőt.

-          Sziasztok! – köszöntek mind.

-          Helló! – köszöntünk vissza.

Ránéztem Angyalkára. Éppen nézelődött.

-          Honnan olyan ismerős nekem ez a lakás? – motyogta.

Na vajon honnan. Nem is tudom.

-          Lehet, azért mert a mienk teljes fordított mása. Csak fiús változatban. – súgta neki vissza az, aki úgy nézett ki, mint Ariel.

-          Beszélnünk kell. – mondta a fekete hullámos hajú.

Nagy valószínűséggel ő lehet a vezetőjük. RapMon előre lépett.

-          Mondjátok.

-          Beszélgettünk a lányokkal. És arra jutottunk, hogy mivel nektek köszönhetjük, hogy 2 nappal ezelőtt nem történt velünk semmi tragikus… Ezért mindegyikünk jön nektek eggyel fejenként. És akkor használjátok fel, amikor akarjátok. Mi pedig egy feltétellel teljesítjük… Semmi 18 karikás dolog. Oké?

-          Ez jól hangzik. – mondta RapMon kajánul vigyorogva.

-          És? – kérdeztem.

Sejtettem, hogy van még valami, mert a többi lány nagyon pillantgatott a vezetőjük felé.

-          És kérjük a hallgatásotokat is. Haruval szemben.

-          Haru? – kérdeztem.

-          Az idősebbik nő, aki velük él. – mondta Jin.

-          Annyira, azért nem idős.

Kicsit gondolkodtunk mennyire is éri meg nekünk az, hogy tartjuk is értük a szánkat. Végül Jin szólalt meg.

-          Ezt meg kell beszélnünk.

Látszott rajta, hogy valamit kitalált és mindenkit a konyha irányába terelt.

-          Kérjünk tőlük egy napot a hallgatásért cserébe.

-          Mi? – kérdezte Jimin.

-          Egy napot velünk kell tölteniük. Ez lesz az ára.

-          Miért is ne? – mondta V.

-          Nektek teljesen elment az eszetek. Ilyen hülye alkut sem hallottam még. – mondtam.

-          Most gondolj bele Suga hyung. – mondta Kookie is – Ilyen csajok nincsenek a suli területén, mint ők. Csak azok az akaszkodósak vannak, akik egyáltalán nem viccesek és csak a hírnevünk kell nekik. Ők meg azt sem tudják, kik vagyunk.

-          Tény, hogy előny, hogy nem tudják, hogy gazdag családokból jöttünk és mindenben, amit csinálunk, elsők vagyunk. – mondta RapMon.

-          Ez de nagyképűen hangzott. – mondta Jin.

-          De mi lesz, ha meg tudják? – mondta RapMon Jinre oda se figyelve.

-          Semmi. – jött egy hang mögülünk.

Mind egyszerre fordultunk a hang irányába.

-          Sophie! – döbbent le Jin.

-          Merre van a mosdó? – kérdezte egyszerűen.

-          Ott ahol a ti házatokban van, csak fordítva. – válaszoltam flegmán.

-          Jó akkor megyek eltévedni. – mondta egy vállvonás kíséretében és elment.

-          Szerintetek elmondja nekik? – kérdezte Jimin.

-          Nem úgy nézett ki, mint akit nagyon izgatná az, amit mondtunk. – mondta Jin, de azért látszott rajta, hogy egy kicsit megijedt.

-          Utána kéne mennünk. – mondta V.

Utána mentünk mind. Igen. Mindannyian ott szobroztunk a WC előtt és vártuk. Hallottuk, ahogy lehúzza a WC-t, majd nyílt az ajtó. Amint meglátott minket hátra ugrott.

-          Rossz WC-be jöttem? – kérdezte a tekintetünket látva.

-          Nem, jó WC-be jöttél. – mondta Jin megnyugtató hangon. – Figyelj Sophie az, amit hallottál…

-          Az nem tartozik rám. – vágott Jin szavába - Tudok róla, de nem mondom el senkinek, mert nem az én dolgom, hogy milyen az életetek és az sem, hogy ezt egyáltalán közlitek-e mással.

Leesett az állunk. Minimum egy követelést vártunk tőle, hogy ne járjon el a szája, erre megközli, hogy konkrétan leszarja, mert nem tartozik rá? Csak pislogott ránk, majd kissé elmosolyodott és visszaindult a nappaliba. De még visszaszólt.

-          Soha nem tartotta értetek senki a száját. Ugye?

Jin bólintott. Sophie lenézett a padlóra.

-          Nem valami jó társaság vehet akkor titeket körbe. – mondta végül és visszament a nappaliba. 

8. rész

8. rész

A fénykép

Sophie POV

-          Mi van? Mi történt? – rontott be Zara Haruval a háta mögött.

-          Semmi. – mondtam a kezemet a párna alá dugva. – Csak egy pók volt.

-          De te nem is félsz a pókoktól. – mondta értetlenül Zara.

-          De. – mondtam – A csúnyáktól. És ez csúnya volt.

-          Minden pók csúnya. – mondta Haru, aki úgy nézett körbe, mintha minimum a Sikolyt várná, hogy előlépjen a gardróbomból, ami üres volt. Upsz. Az elmúlt napok eseményei nem engedték, hogy nagyon kipakolhassunk.

-          Na, jól van lányok. Elmegyek bevásárolni a szupermarketbe.

-          Hozz pizzát és fagyit. – kiáltottam utána

De Haru már itt sem volt és Zara is éppen távozott. Kivettem a kezem a párna alól. Egy fényképet tartottam a kezemben.  Én voltan rajta, ahogyan alszom. Abban a ruhában, amiben vagyok. Vagyis most készült. Egy olyan polaroid fénykép volt és ezt volt rá írva. „1 hét sem kell és meggyógyul a karod. Szívesen.” Lenéztem a karomra. Meggyógyul? Csak most vettem észre a tompán sajgó fájdalmat a jobb karomban. Levettem a karomról a sálat. Volt alatta egy kötés. Vajon Suga csinálta, azért van rajtam a sála? Vagy este csináltam valamit, ami miatt rám került a sál? De ki kötötte be a karomat?

-          ÁÁÁÁÁÁÁH – nyögtem. – Soha többé nem iszok abból a löttyből. Soha.

Feltápászkodtam és elkezdtem ki csomagolni. Már épp a fél ruhatáramat berendeztem a gardróbba, amikor csengettek.

-          Nyitoooom – szólt le Tessa.

Gondoltam, hogy mért ilyen lelkes. Jin jött megcsinálni a csövünket. Lementem én is megnézni mit csinál a művünkkel. Kicsit már lefárasztott a pakolás.

-          Szia Tessa! – köszöntötte Jin Tessat.

-          Szia Jin!

Jeszuskám. Ha ezek nem jönnek össze max egy hónapon belül, akkor többé nem hiszek a szememnek.

-          Szia Sophie! – köszönt nekem is, amikor észrevett Tessa háta mögött.

-          Szia!

-          Jól érzed már magad? Jó nagyot estél.

-          Estem?

-          Nem emlékszel?

-          Semmire sem emlékeznek. – mondta Tessa.

Jin felnevetett.

-          Igen ez egy rossz mellék hatása a Hangulat Gyárnak. Általában azoknál hat így, akik először isszák.

-          Hogy hat azokon, akik másodjára iszák? – kérdeztem.

-          Általában elalszanak. – vágta rá Jin.

Már értem Alexa miért aludt el.

-          Te találtál meg? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, de bízz bennem. Jó kezekben voltál.

Bízzak benne. Mikor legutoljára ezt hallottam a családom meghalt. Bár akkor az orvosok mondták és mi mást mondhatna egy orvos, amikor a betege éppen pánikrohamot kap.

-          Akkor ki is cserélném a csövet. – mondta.

-          Gyere. – mondta neki Tessa.

Nem követtem őket egyszerűen csak beültem a spártai körülményű nappalinkba (a napokban kell megjönnie az egyéb csomagjainknak) és bekapcsoltam a TV-t. Nem tudtam mit nézek. Gondolkoztam a tegnap estén, de semmire nem jutottam. A nyakláncon kívül tényleg nem emlékeztem semmire a megmentőmmel kapcsolatban. Mikor Jin végzett Tessa az ajtóhoz kísérte. Én is oda mentem, hogy elköszönjek tőle és menjek vissza pakolni.

-          Szia Jin! – köszöntem el tőle.

-          Szia Sophie! – köszönt ő is majd rajtam felejtette a szemét úgy 5 másodpercre, eddig ez a leghosszabb idő, amíg nem Tessat nézte, és elmosolyodott majd azt mondta – Érdekes tanévnek nézünk elébe. Talán ez az idei lesz legérdekesebb. – majd Tessára nézett és ezt mondta – Örülök, hogy itt vagytok.

És elment. Én felmentem a szobámba tovább pakolni. Időközben Haru is befutott. Pizzával. Ezek szerint hallotta mit kiabáltam.

Jin POV

Amint beléptem a házba megjelent előttem Suga a kezében egy pohár kólával.

-          Ja, te vagy az. Azt hittem már megint Taehyung szórakozik az egyik gépemmel. – mondta.

Igen. Erre volt Suga a legallergiásabb. Ha a fényképezőgépeit piszkálták.

-          Nem emlékeznek semmire. – mondtam.

-          Ez várható volt. – mondta. Próbált közönyös maradni, de amikor lenézett a kőre láttam rajta, hogy sajnálja, hogy Sophie nem emlékszik rá mit tett érte. Kiitta a poharát és felment a szobájába.

Vajon néha átnéz hozzá, hogy mit csinál? Végül is az ablakaik egymással szemben vannak. Így tudták a kutyát is visszalopni. Pedig már pont vissza akartam nekik adni. Felröhögök az emléken. Mit csináltak ezek azzal a csővel, hogy le ne bukjanak. És amikor Sophie kutyástul leesett a fáról. Megijedtem, hogy komolyabb baja is esett. Nagyon megkönnyebbültem, amikor ő nyitott ajtót és azon kívül, hogy olyan volt, mint aki nem ért semmit, nincs semmi baja. Tessa. Mióta itt állt az ajtónkban nem tudtam másra gondolni csak rá. Minél hamarabb magam mellett akarom tudni.

-          Héj, Hyung. Mi lesz a vacsi? – jött be Jungkook és Jimin az udvarról. Biztos kosaraztak. Jól le voltak izzadva. Vacsora. Ez a gyerek egy zseni.

-          Meghívom őket vacsorára.

Jungkook és Jimin csak értetlenül néztek rám. 

7,5. extra rész

7,5. rész

Megmentő

Suga POV

Idióta kislányok. Még is mit képzelnek, hogy egy vadidegen helyen, ahol egymáson kívül nem ismernek senkit csak úgy megisznak egy ingyen kapott, furcsa italt? Kicsaptam a hátsó ajtót és kicsörtettem rajta. És most mi keresgélhetjük őket. Akaratlanul is az angyal lányra gondoltam. Arra, ahogy mászott át a fán, hogy visszaszerezze azt, ami fontos neki. Aztán meg arra, ahogyan megijedt, mert véletlenül zajt csaptam és leesik a fáról. Még mindig rejtély számomra, hogy mit csinált volna, ha nem nyitom ki neki az ablakot. Nem úgy tűnt, mint aki ennyitől fel akarja adni. Mikor Jin visszajött láttam rajta, hogy valami szépet látott. Rám nézett aztán elnevette magát.

-          Ne aggódj! Semmi baja.

Majd bevonult a szobájába. Nem mintha érdekelne.

Megráztam a fejem, hogy ne gondoljak rá, amikor valaki nekem jött hátulról. Ingerülten fordultam meg, hogy leordítsam annak a részeg parasztnak a fejét, aki nem tud vigyázni. Aki nem bírja a piát az ne igyon. Ez az én véleményem. A részeg paraszt helyett egy kék szempár nézett rám. Csak néz… Még mindig csak néz. Megfordult. Lépett kettőt, már éppen meg akartam volna állítani, amikor egyszer csak előre bukott. Alig tudtam elkapni a bal karját, hogy benne verje a fejét. Így is csattant egy hatalmasat a jobb karja. Az ölembe vettem, mire rám nézett és elmosolyogta magát. Majd grimaszolt egyet és két krokodil könnycsepp gördült ki a bal szeméből. A karja vérzett. Hát ez nagyszerű. Leültettem a földre és levettem a csuklómról azt a sálat, amivel a kutyát kötötte magához. Miután leeset a fáról nem úgy nézett ki, mint akinek az az első dolga, hogy eszébe jusson levenni onnan. Így amíg Jin velük volt bent átmásztam a fára és leszedtem. Rátekertem a sebesült karjára, majd felállítottam. Ingott. Nem kicsit, nagyon. A vállánál fogva elkezdtem hazafelé támogatni. Körülbelül 5 perc múlva elkezdett motyogni.

-          Szédülök. Le akarok feküdni aludni. Van még abból a finom italból? Ha igen kérek még egyet.

-          Álmodba sem fogsz többet találkozni a Hangulat Gyárral. – mondtam neki – Arról gondoskodom.

Erre rám nézett.

-          Szatír. – mondta egyszerűen. Majd összebicsaklottak alatta a lábai.

Felkaptam a karomba.

-          Szatír mi? Ha tényleg szatír lennék most egy sikátorban feküdnél és nem a karomban.

Erre a gondolatra nagyot nyeltem és akaratlanul is erősebben fogtam.

-          De te jó szatír vagy. Bikficcel is rendes voltál. Láttam.

-          Bikfic?

-          Kutya.

Már csak ennyit mondott és hazáig meg sem szólalt. Mivel kulcsot nem találtam nála kénytelen voltam hozzánk vinni. Felvittem a szobámba és elmentem az elsősegély dobozunkért. Mire visszaértem az íróasztalomnál állt és az általam készített fényképeket nézte. Csináltam egyet a kutyájáról is. Rám nézett elmosolyodott és azt mondta aranyos. Gondolom a kutyára értette. Leültettem az ágyra leguggoltam elé és levettem a kezéről a sálat. Megnéztem a karját.

-          Annyira nem vészes. Egy hét és meggyógyul. Csak a lila folt marad majd még ott egy kicsit. – motyogtam és felnéztem rá.

Engem nézett. Egész végig, amíg tisztítottam és kötöztem a kezét csak bámult rám. Nem mondanám, hogy zavarban vagyok a lányok közelében. Sőt inkább ők jönnek zavarba tőlem. De az, hogy egy szó nélkül végig nézte, hogy mit csinálok vele és hagyta még akkor is egy nyikkanás nélkül, amikor kitisztítottam a sebét, olyan volt mintha megbízna bennem. Ez egy kicsit zavarba ejtett. Amikor végeztem újra felnéztem rá. Akkor elkezdte vizsgálgatni a munkámat kritikus szemekkel. Miután átnézte rám nézett rátette a fejemre a kezét és ezt mondta.

-          Köszönöm.

Én csak oda morogtam neki valamit és vittem is ki a ládát vissza a helyére. Visszatettem és sóhajtottam egyet. Koccanás. Ezt nem hiszem el. Rohantam fel a szobámba. Lóhalálában rontottam be ő meg már félig kint lógott a tetőn. Oda rohantam az ablakhoz és ijedségemben egyszerűen csak átkaroltam a derekát és visszarántottam.

-          Naaaa! – méltatlankodott.

-          Ne na-z. Mit csinálsz?

-          Haza megyek.

-          Az ablakon keresztül?

-          Nyitva van. – mondta az ablak felé mutatva.

-          Nem sokáig. Legalábbis, ha ilyen akciókat rendezel.

-          De akkor is nyitva lesz.

Nem értettem. Látta, hogy nem fogom fel, hogy mit akar ezzel mondani, ezért az ablak felé mutatott. Oda néztem és leesett. A saját ablakára gondolt nem az enyémre.

-          Haza mászok. – mondta.

-          Egy frászt. – mondtam

-          Ha itt találnak veled a Szatír leszel örök életedre.

Mondott valamit. Na, nem a szatír dologgal kapcsolatban. Azzal, hogy ha itt találnak. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy itt találjanak vele. De az ajtajuk nem volt nyitva. Ránéztem. Úgy nézett, mint aki azt mondja, hogy „Igazam van. És ezt te belátod”.

-          Jóó. – mondtam végül – Nem kell átmásznod. Majd én átmászom. Kinyitom az ajtót és úgy mész haza. Jó?

-          Jó.

Tudtam, hogy belülről is ki lehet nyitni az ajtókat, még ha kulcsra is vannak zárva. Csak meg kell nyomni a megfelelő gombot a biztonsági rendszer vezérlőkészülékén, ami az ajtó mellett a falon van és kész. Átmásztam a szobájába, útközben összeszedtem a telefonját, amit az átmászáskor belevert a csatornába, azt se vette észre, és letettem az éjjeliszekrényére. Kinyitottam az ajtót, kitámasztottam majd mentem volna vissza, ha nem jut eszembe, hogy kizártam magam. Nem lenne probléma. Felmásznék a fára és kész. De ő fent van és nem lent. Le kell szedjem onnan.

-          ÁÁÁUUUU

-          Mit csinálsz? – rohantam oda a fához – Megígérted, hogy bent maradsz.

-          Mi?

Miért is gondoltam, hogy egy agyilag nem komplett lány majd szót fogad nekem, amikor még rá is ivott egy pohár hangulat fokozót? De átmászott szerencsésen. Én meg rohantam vissza a házba. Amikor felértem az ablak alatt ült. Oda rohantam hozzá.

-          Látod. Megcsináltam. – mondta.

-          Nem elég, hogy nem vagy komplett, de még bizonyítás mániás is vagy. – mondtam neki leszidásképp.

Nem nagyon érdekelte. Csak belekapaszkodott a vállamba és a segítségemmel felállt. Az ágyhoz kísértem, lefektettem és levettem róla a Converse-ét. Ő már közben hatalmasakat pislogott. Amikor betakartam észrevettem, hogy visszacsavarta a kezére a sálamat. Látta, hogy a sálat nézem és rátette a kezét jelezve, hogy nem adja.

-          Tartsd meg, ha ennyire tetszik.

Megkönnyebbülten csukta be a szemeit. Visszamásztam a szobámba és megláttam a polaroid kamerámat. Nem gondolkoztam. Visszamásztam csináltam róla egy képet írtam neki egy üzenetet és betettem a párnája alá. Oda, ahol pont a keze volt. Visszamásztam, telefonáltam Jinnek és elmentem zuhanyozni. Csak áztattam magam a vízben. Jól megizzasztott a kiscsaj. Csak a hófehér és puha combjára tudtam gondolni, meg arra, hogyan támasztotta a fejét a vállamra, amikor vittem. Elzártam a meleg vizet és csak hideget engedtem magamra. Csapódott a bejárati ajtó. Kiszálltam a zuhany alól, lementem és Jinnel találtam szembe magam. Nyúzottnak tűnt.

-          Megérte? – kérdeztem flegmán.

-          Neked nem? – kérdezett vissza.

-          Mi érte volna meg?

-          Ismerlek Yoongi. – szólított az igazi nevemen – Ha téged nem érdekel egy lány, akkor rá sem nézel. Ha meg bajba kerül, inkább lepasszolod. Nem, hogy egész este vigyázol rá. Láttam, amikor elesett és te elkaptad, majd elmentél vele.

Ennyit mondott és bement a földszinti fürdőszobába. Egész este? Kinéztem az ablakon. Reggel volt.

7. rész

7. rész

Egy diszkó baleset

Sophie POV

-         Tessa mi a franc történt tegnap? – kérdezte Mia kétségbe esve.

-         Az életem legszebb pillanatai. – mondta Tessa idiótán vigyorogva.

Ránéztem Alexára.

-         Még tart a hatás? – kérdeztem.

Csak értetlenül ingatta a fejét.

-         Tessa mond, hogy te nem ittál a kék löttyből. – mondta Petra.

-         Nem ittam a kék löttyből.

-         És tényleg nem ittál vagy csak azért mondod, mert azt mondták, hogy mond ezt? – kérdezte Bethany.

-         Tényleg nem ittam.

-         Akkor mond el mi történt. – mondta Mia.

-         Rendben.

Tessa POV

Miután bementünk a klubba és leültünk egy asztalhoz elkezdtünk beszélgetni. Én kimentem közbe a mosdóba. Mire visszaértem a lányok előtt volt egy-egy pohár, ami már üres volt.

-         Rendeltetek nélkülem? – kérdeztem

-         Nem. – mondta Bethany – Az a kedves pincér fiú adta nekünk őket. Azt mondta a ház ajándéka.

-         És nekem nem kértetek? – amint kimondtam ezt valaki beleüvöltött egy mikrofonba.

-         FIÚK ÉS LÁNYOK. Itt vannak. Megjöttek. És már alig várják, hogy előttetek legyenek. Mindenki kiáltsa egyszerre.

És akkor mindenki egyszerre kezdet el úgy üvölteni, hogy a dobhártyám majd beszakadt. Ránéztem a lányokra… De már csak 3-an voltak ott Mia, Bethany és Alexa, aki elaludt. Először nem tudtam kivenni mit kiabál a közönség. Majd ki írták. Bangtan Boys. Mindenki ezt a két szót kántálta eszeveszettül. És akkor megjelent egy alak. Nem láttam rendesen mindenki ugrált. A lányok majd megbolondultak. A fiúk meg ordítottak. Kik ezek? Elkezdtem előre furakodni, amikor elkezdődött egy dal. Állati jó szám volt. De komolyan. Még jobban elkezdtem magamat előre túrni, amikor szembe találtam magam Sophieval, aki úgy nézet körbe mintha nem tudná hol van. Amikor észrevett a nyakamba ugrott.

-         Tessiiiiii!!!

Igen, így hívott. Tessi. Életemben senki nem hívott így. Ő megtette. Nem tudom mi baja volt, de nem volt magánál azt biztos. A szám nagyjából már a közepén tartott, amikor Sophie a vállamba kapaszkodva megfordított és elkezdet ugrálni miközben azt kiabálta.

-         De jó ez a nóta. De jó ez a nóta.

Istenem. Az volt a szerencse, hogy rajtam kívül más nagyon nem hallhatta, akkora volt a zaj.

-         Hééééj!!! Tessi. Nézd! Ott van a Szatír. – mutatott egy srácra, aki egy másik srác nyakában ült.

Ekkor néztem először a színpadra és ott maradt a szemem. Jin. Jin ott volt a színpadon. Mire feleszméltem már ott voltam a színpad elején és már legalább 3 szám lement Sophie pedig már sehol nem volt. És akkor minden elsötétült. Mindenki elkezdett hőbörögni, hogy ez mi volt.

-         Uh bocsika. Ezer sajnálat.

Mia?

-         Teljesen véletlen volt.

A színpad mögül jött a hang. Amilyen gyorsan csak tudtam átfurakodtam a tömegen és a színpad mögé akartam menni, amikor egy „STAFF I work here!” pólós fazon kicsit sem kedvesen visszalökött.

-         Héj. – méltatlankodtam. – Engedjen át.

-         Szeretnéd.

-         Az ott a barátnőm. Át kell engednie hozzá. – mondtam neki.

-         Nem. – mondta egyszerűen.

-         Mi az, hogy nem!?

Erre rám vigyorgott.

-         Ha villantasz, talán megfontolom. De csak, ha tetszik a látvány. – mondta.

-         Még egy ilyen megszólalás és a kukák között ébredsz fel reggel úgy, hogy még az anyád sem ismer rád. – jött egy félelmetes hang a háta mögül.

Megfordult. Jin volt az. El nem tudtam volna képzelni, hogy képes ilyen félelmetes lenni.

-         Bocsánat. – motyogta a hormon túltengéses állat.

-         Beengeded a lányt.

-         Nem szabadna. – motyogott megint.

-         Beengeded, mert azt mondtam. – mondta erre Jin.

-         Igen, beengedem. – fordult felém – Gyere be.

Bementem. Jinről eltűnt a félelmetes arckifejezés. Rám mosolygott azzal a hihetetlen mosolyával, amivel az első találkozásunkon is mosolygott.

-         Tessa. Te is eljöttél az évnyitó koncertünkre? – kérdezte.

-         El. – mondtam – Bár nem tudtuk, hogy itt lesztek.

-         Ó, a többiek is itt vannak?

-         Igen, csak nem tudom hol.

-         Hagyd már abba a zsinórok rángatását te liba. – jött a hang Jin mögül.

Jin megfordult és rámordult a srácra.

-         RapMon kedvesebben. Ha nem látnád, egy lánnyal beszélsz.

-         Hagyd már abba. – mondta RapMon.

-         Mint, aki meg sem hallotta. – motyogta Jin.

-         Mia! – kiáltottam fel – Mit csinálsz?

-         Játszom. – felelte egyszerűen.

Erre mindenki rá meredt. RapMon elkapta az állkapcsát és kinyitotta a száját, majd beleszagolt. Ledermedtem. Ez meg mit csinál?

-         Héj! – szólt oda nekem – A barátnőd benyelt egy kicsit a klub hangulat fokozójából.

-         Mia mit ittál? – kérdezte.

-         Hát azt ittuk, ami ingyéééé vóóóót. – mondta.

-         Srácok figyeljétek azt a csajt a pult tetején, de jól rázza. – mondta az egyikük. Ha jól emlékszem ő is rappelt a számok alatt.

Oda fordultam.

-         Zara! – ordítottam.

-         J-Hope, ne csak röhögj, menj és szedd le onnan. – parancsolta Jin, mire J-Hope elindult a tömeg felé.

-         A lányok. Hol lehetnek? – kezdtem teljesen pánikba esni.

-         Nyugi megtaláljuk őket. – mondta Jin.

-         Hogyan? Azt sem tudjuk, hogyan néznek ki. – mondta az, akit Sophie a Szatírnak nevezett.

-         Segítenétek? – kérdeztem Jinre nézve.

-         Persze. – mondta.

-         Na jó. Mielőtt még ennél is nyálasabb lesz a helyzet én leléptem. – mondta a Szatír. Megfordult és távozott a hátsó ajtó felé.

-         Suga! – ordított Jin és utánament, miközben én azt ecseteltem a többieknek, hogyan néznek ki a lányok. Ezek szerint így hívják Sophie Szatírját.

-         Szóval ennyit tudok. – mondtam a lányoknak. – Ezután én Jinnel, Miával és RapMonnal maradtam, amíg a többiek mindenkit megkerestek és haza hoztak. Vagyis Sophie kivételével mindenkit. Azt nem tudom te, hogyan jutottál haza. Téged reggelig kerestünk, amikor Jin kapott egy hívást és azt mondta semmi bajod vigyázott rád valaki egész este, és már itthon is vagy.

-         Azt nem mondta, hogy ki talált meg? – nézett rám.

-         Nem. Csak annyit mondott, hogy bízzak benne, jó kezekben voltál.

-         Te Sophie, – mondta Zara – mellesleg honnan van ez a sál. – mutatott Zara Sophie vékonyka alkarjára.

Sophie lenézett a karjára és felkiáltott.

-         Te jó ég. Ez az a sál, amivel a kutyát kötöttem magamhoz.

-         De az a fán maradt. – mondta Zara – Emlékszem, mert éppen a gyomromat könyökölted ki és azt hittem, hogy a sál lesz az utolsó dolog, amit életemben látok.

-         Várjunk akkor ez Gatyáska sálja? – kérdezte Bethany.

-         Suga. Suganak hívják. – mondtam.

Sophie csak bámulta a sálat.

-         Jól van csajok. Most, hogy mindent tudunk. – mondta Mia.

-         Majdnem mindent. – javította ki Sophie.

-         Mindenki mehet a dolgára. – folytatta Mia oda sem figyelve és kiterelt minket a szobájából.

Sophie még mindig a sálat nézve összeráncolt szemöldökkel lépett be a szobájába. Majd egy övültés és csend. 

6. rész

6. rész

Az ébredés

Sophie Pov

-          Lányok!!! Megjöttem.

Kinyitom a szemem Haru hangjára. Hol vagyok? Az ágyamban. Mennyi az idő? Reflexszerűen kapok a telefonom után, ami az éjjeliszekrényen van. Az éjjeliszekrényen. Ez tegnap még nem volt itt.

-          Lányok! Hahó! Már délután két óra. Ne mondjátok, hogy még alszotok. – kiabál hitetlenkedő hangon Haru.

-          Nem alszunk. Csak… Tartunk egy kis ebédutáni szunyát. – mondja Mia.

Felkelek és kilépek az ajtómon. Éppen Zara is akkor lép ki a szobájából, ami szemközt van az enyémmel. Ő is kérdőn néz, mire én csak megvonom a vállam jelezve, hogy engem nem kérdezzen, gőzöm nincs, ő mennyit tud, és én mennyit tudok. Kinyílik a mellettünk lévő ajtó is és kilép rajta Bethany egy hatalmas lila folttal a combján.

-          Bakker. Mi történ velünk tegnap este? – kérdezi a combját vizsgálgatva.

-          Nem tudom. Nem sok mindenre emlékszem… Most, hogy így bele gondolok semmire. – mondom kicsit elképedve.

A folyosó végén kivágódik az ajtó. Mia egy eszelős tekintetével néz ránk. És mutogat, hogy befelé, miközben végig kopogja a többiek szobáját is.

-          Lányok nem vettetek semmi kaját? Azt írtátok, hogy nem kell mást hozzak csak a kutyának tápot, nyakörvet és egy házat.

-          Sajnáljuk elfelejtettünk elég pénzt vinni magunkkal. – mondta Mia kicsit sem sajnálkozó inkább ideges hangon.

-          Mindenrendben? Kicsit furcsák vagytok ma.

-          Minden a legnagyobb rendben. Csak az időeltolódással küzdünk. – mondtam

-          Ó, hát békéljetek meg vele hamar még négy nap és suli. Addig el kell intézni még pár dolgot. – mondta Haru.

-          Persze-persze, túl leszünk rajta pikk-pakk, majd meglátod. – mondta Bethany egy ásítás kíséretében.

Miután mindannyian bevonultunk Mia szobájába és mindenki kellőképpen kifeküdt ismét, Mia feltette a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott, de senki nem tudta rá a választ.

-          Mi a fene történt tegnap?

-          Nem tudom. – mondta Petra – Azután alig emlékszem valamire, hogy megkajáltunk az étterembe, aztán bementünk abba a klubba inni.

-          Nekem is a kék kis lötty az utolsó értelmes emlékem. – mondta Zara.

Körbe néztem.

-          Várjatok. Tessa hol van? – kérdeztem.

-          Azt ne mondjátok, hogy a tetőn, mert akkor mi nagy bajban vagyunk. Akkor bizony másnaposok vagyunk. – mondta Alexa.

-          Egy frászt. Tuti nem rúgtunk be. Nem ittam a kék lötty után semmit. – mondtam.

-          Ennyire biztos vagy benne? – kérdezte kicsit reménykedve Mia, hogy én talán tudok valamit. Kis szünet után válaszoltam csak.

-          Nem.

-          Az utolsó emlékem az, hogy valakit egy WC légfrissítőjével fújkálok. De nem rémlik, hogy ki volt. – mondta Bethany.

-          Nekem az, hogy téged kereslek, – mutat rám Petra – de nem találtalak és ettem valami fagyi szerűséget.

-          Én mintha Tessával lettem volna utoljára. – mondta Mia.

-          Alexa! Mit ittunk? – kérdezte Zara.

-          Nem tudom. Én semmire nem emlékszem csak nagy feketeségre. Rémlik valami egy ilyen hatású hangulat fokozóról, de nem ugrik be, mi a neve. Az is lehet, hogy valami újfajta drog. Vagy csak ilyen kis körben elterjedt.

-          Az utolsó emlékem, hogy egy pulton táncolok és valaki leszed onnan. Csak egy hátra emlékszem, amit ütök. – mondta Zara.

-          Uh, szegény hát. – mondtam sajnálva azt, aki Zara keze közé került. Vagyis a hátat.

-          És neked Sophie? Mi az utolsó emléked? – kérdezte Mia.

Nagyon gondolkoztam.

-          Nem tudom. Összefolyik minden. Olyan mintha álmodtam volna. – mondom végül.

-          Nekem is olyan. – helyeseltek a többiek.

-          De az utolsó talán az, hogy titeket kereslek. Aztán közeledik az aszfalt felém. Majd mintha egy nyakláncot láttam volna. – mondtam.

-          Hehe, te még részegen is találsz valamit. – vigyorgott Alexa.

-          Nem voltam részeg. És nem találtam semmit. Egy nyakban volt. – mondtam.

-          Milyen lánc volt? – kérdezte Mia.

-          Mi? – kérdeztem vissza értetlenül.

-          Figyelj, ez a lánc az egyetlen biztos pontunk. – mondta Mia fellelkesülve.

Csúcs most már nyomozni is fogunk.

-          És a hát. - tette hozzá Alexa.

-          És a hát. – mondta Mia.

-          Nos? Milyen lánc volt Sophie? – kérdezte Petra.

-          Hát olyan férfias volt. Mert… mert, hogy vastag volt.

Erre mindenki felkuncogott rajtam kívül.

-          Jó nem volt annyira. De az volt.

Na erre már szakadta a röhögéstől.

-          Jó naaaaa, értitek.

Vége mindenki levegő után kapkodott.

-          Oké-oké – mondta Mia. – És milyen volt a színe?

-          Ezüst. És volt rajta egy medál. Egy kard. - vágtam rá.

-          És mennyire volt vastag a lánc? – kérdezte kuncogva Zara.

-          Nagyon vicces. – mondtam a szememet forgatva – De kb. olyan vastag volt, mint a fél kisujjam. – mutattam fel az ujjam.

-          Akkor az nem is volt valami vastag – mondta Alexa. – Eléggé kicsike kezed van.

-          Ja mint egy 5-esnek. – kontrázott rá Bethany.

-          Várjatok! – kiáltott fel Petra. – Nem csak a nyaklánc az egyetlen nyom.

-          Tessa! – kiáltott fel Mia is megértve.

Mi csak értetlenül néztünk.

-          Emlékezzetek! – parancsolta Mia. – Tessa nem itta meg a kék löttyöt. Ő akkor kiment a mosdóba, amikor mi megittuk.

-          Hála az égnek. Talán ő szedett össze minket és hozott haza. – mondta Alexa.

-          Mindünket? – kérdeztem kicsit kétkedve.

Csapódott a bejárati ajtó.

-          Szia Tessa! – mondta Haru – Sétálni voltál?

-          Mondhatni. – válaszolta Tessa.

-          A lányok még alszanak, azt hiszem.

-          Igen, azt elhiszem.

-          Tuti tud valamit. – suttogta Bethany.

-          Pszt. – pisszegtük le egyszerre.

-          Felmegyek, megnézem őket. – mondta Tessa.

Mia, mint akit puskából lőttek ki konkrétan oda repült az ajtajához és kivágta, majd kirohant rajta. 10 másodperc múlva vissza is jött maga után rángatva Tessat.