18. rész

18. rész

Incidens

Suga POV

Könyvek közül lesek rá. Komolyan kezdem magamat úgy érezni, mint egy zaklató. Nem csinál semmit csak tanul. Vagy valami olyat.

-          Elnézést fiatalember! Segíthetek valamiben? – kérdezi a könyvtáros nő olyan hangon, ami azt sugallja „mindjárt kiváglak innen, mint macskát szarni”.

-          Nem. Köszönöm. – hát ez a válasz nem hatott rá ugyan is nem hajlandó elmozdulni a helyéről. Úgy áll itt, mint akit egy apokalipszis sem hathat meg. – Tudja hihetetlen nagy rajongója vagyok… - néztem magam elé – Nietzschének. – vettem le az első könyvet, ami a kezem közé került és olvastam le a címét értetlenül.

-          Értem. – mondta.

Én is ettől félek. Mindenesetre szúrós szemmel ugyan, de megfordult és elment. Végre. Visszafordultam, hogy folytassam eddig számomra is érthetetlen tevékenységemet és bámultam egy üres helyet, amikor egy kéz nyúlt be a periférikus határomba. Nem egyáltalán nem állt meg bennem az ütő, amikor megszólalt mögöttem.

-          Nietzsche mi? – vigyorgott.

-          Igen tudod ő egy nagy ember volt.

-          Ühüm, tudom. Nagy holland űrhajós a csávó. – mondta vigyorogva.

-          Igen, tudom. A példaképem. - vettem ki a kezéből a könyvet úgy, mint aki „na, én ezt most kiveszem”.

-          Nietzsche egy német filozófus volt. – mondta komolyan.

Francba. Soha nem érdekelt különösebben a filozófia, így mindig leszedtem a rendszerről a tesztek előtti napon a kérdéseket és úgy írtam meg őket.

-          Akár el is mondhatnád, mért lesel rám a polcok közül. Igen, eléggé feltűnően csináltad. – mondta az elképedt fejemet látva.

-          Csak… Megnéztem, hogy haladsz. Úgy hallottam matekból sík vagy. – válaszoltam.

-          És a matek házim keltette izgalmad hozott téged a könyvtárba. Már értem. – mondta a szemét forgatva, amikor egyszer csak neki vágódott a mellkasomnak.

Ezt a ledöbbentséget, ami mind a kettőnk arcára kiült, amikor a másik szemé néztünk, miközben valahol távolról érzékeltük, hogy valaki halálra röhögi magát rajtunk. Felnéztem a szeméből, mialatt segítettem neki visszanyerni az egyensúlyát.

-          Rohat vicces vagy Shon, de tudod a könyvtár atmoszférája csak fertőzi az amúgy is hiányos szürke állományodat. – erre elhallgatott.

-          A mit? – kérdezte értetlenül.

Erre Sophie felkuncogott. Nem kellett volna. Shonnak csak ennyi kellett. Neki akart ugrani. Egy lánynak! Nem elég, hogy lerúgta még neki is megy. A hátam mögé löktem Angyalkát és Shont egy jobb egyenessel a földre küldtem pihenni.

-          Nem gondolod, hogy gerinctelen dolog egy lánynak neki rontani még egy olyan féregtől is, mint te? – indultam volna meg felé, de Angyalka megfogta a karomat.

-          Hagyd! Nem háborúzunk. – jelentette ki inkább nekem szánva a mondatot, de mégis a Féreg figyelt fel rá.

Feltápászkodott, megsimogatta az állát, biccentett egyet, majd szépen kisétált. Kirántottam a karomat a szorításából.

-          Ne mond nekem többet, hogy ne verjem laposra ezt a kis patkányt. – suttogtam neki dühösen.

-          De mondom. Nem leszünk olyanok, mint ő.

-          Leszünk? Miből gondolod, hogy egy lapon kell emlegetned magaddal.

Erre leesett az álla, de egyből összekapta magát és továbbra is dacosan farkasszemet nézett velem.

-          Ne kövess, ha nem akarod, hogy közöd legyen hozzám. – sziszegte, majd egyszerűen elment mellettem visszaült a könyvei fölé és nem is nézett már fel.

Sophie POV

Hallottam, ahogyan bevágódik a könyvtár ajtaja és megremegnek a körülötte lévő ablakok. Tuskó. Mit követget és üti le azt az állatot, ha nem akarja, hogy közünk legyen egymáshoz. Amikor a szobájában voltunk normális volt. Még kedvesnek is mondható. Akkor miért változik meg egyik napról a másikra. Már az is furcsán vette ki magát, hogy megjelent irodalom órán.

-          Óóó, a francba! Az irodalom. Elfelejtettem. – kezdtem el nyüglődni és már nem is figyeltem semmi másra.

Még az időre sem. Csak a mobilom zökkentett ki a házi írós gondolataimból. Erre a hangra a könyvtáros nő konkrétan becsúszott a két könyvespolc sor közé és rácsapott az asztalra.

-          KISASSZONY!!! – üvöltötte. – Mintha fél órával ezelőtt közöltem volna a hangosbemondón, hogy a könyvtár bezárt.

-          Itt van hangos bemondó. – kaptam el a lényeget.

-          Van, de tudja mi nincs itt?

-          Mi? – kérdeztem félve.

-          Maga 1 percen belül.

-          Értettem. – kezdtem el a gyilkos tekintetétől kísérve összepakolni.

A hűvös időre kirohanni nem volt valami kellemes tekintve, hogy még kabátom sem volt. Hoppá. Visszafordultam a meleg épület felé. Őszintén szólva nem sok merszem volt visszamenni. A könyvtáros nő olyan monológot levágott ott nekem miközben pakoltam, hogy félő volt, ha visszamegyek megint rákezd. Néhány szavára csak értetlenül néztem fel a pakolásomból. Ezek szerint mégsem olyan jó a koreaim, mint ahogy gondoltam.

-          Gyér világítás, hűvös lengedező szellő, valahol még nyikorog is valami. – néztem körbe - Hát persze, hogy pont, mint egy horror filmben.

Ránéztem a telefonomra, hogy kihívott. Ismeretlent jelzett. Elkezdtem visszacsörgetni. Amint kicsengett a hátam mögött megszólalt egy telefoncsengő hangja. Ekkor már gyanítottam, hogy valami nem stimmel. Megfordultam és körbenéztem.

-          Nagyon para. – suttogtam egy pára felhőt kieresztve a számon.

Eddig fel sem tűnt, hogy egyre jobban fázom. Megfordultam, hogy gyorsan hazafelé vegyem az irányt miközben minden kis mozgásra figyelt az amúgy is már idegileg csúcson lévő agyam. Amikor egy alak sétált be elém. Úgy 3 méterre lehetett és kapucnis pulcsi volt rajta.

-          Eltévedtél? – kérdezte.

Ismerős a hangja, de nem emlékszem honnan.

-          Nem. – válaszoltam. – Nagyon is tudom, hogy hol vagyok. Szóval, ha megbocsát, én most megyek is.

Pechemre a könyvtár bejáratához szűk kis rész vezet az épületek között. Amint ki akartam volna kerülni meg ragadta a karomat és visszarántott úgy, hogy a hátam neki csapódott a mellkasának.

-          Nem mész. Ha nem pontosabban velem jössz. – mondta.

Ekkor jöttem csak rá ki ő. Amikor Shonnal BlackJack-keltem ő mondta meg a nevemet.

-          Te Shon egyik talpnyalója vagy.

Nos, eléggé bátor dolog volt részemről kihívni magam ellen a sorsot ezzel a beszólással. Egyetlen mozdulattal maga felé fordított és a két vállamnál fogva úgy megrázott, hogy még a fogaim is összekoccantak. Igazából örültem, hogy csak ennyit kaptam.

-          Akkor is legyen, majd ekkora szád mikor majd a farkával tömi be. – köpte, szó szerint.

Tiszta nyál lett az arcom. Felemeltem a kezemet amennyire csak tudtam, hogy kitöröljem a szememből az undormányt, amikor felnéztem emelte az öklét, de még mielőtt behúzhatott volna egyet, még elkaptam a háta mögött valamit. De sajnos ezen már nem tudtam elgondolkozni.

Amikor kinyitottam a szememet, csillagokat láttam és eszméletlenül lüktetett az arcom bal fele.

-          Megmondtam, hogy ne tegyél benne kárt, mert az az én dolgom lesz.

-          Hagyá’ má’! Szinte meg sem látszik neki. Direkt nem ütöttem nagyot.

-          Héj! Fiúkák! Ébredezik.

Amikor elkezdett kitisztulni a látásom oszlopokat tudtam még csak kivenni. Valaki megragadta a vállaimat és felültetett, majd megragadta az állkapcsomat és szembe fordított magával. Azt vártam, hogy Shon fog visszanézni rám.

-          Suga. – suttogtam miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon.