16. rész

16. rész

Fájdalomcsillapítás

Sophie POV

Amikor kinyitottam a szemem csak egy nyakat láttam. Ismerős nyak volt. A tulajdonosa egyfolytában beszélt. Nem sokat értettem abból, amit mondott. Csak szófoszlányok jutottak el a tudatomig. Például ilyenek: Kinyírom… ha komolyan… ébren… angyalka. Aztán már csak a sötétség ölelt körbe megint.

-          Nem Yoongi! Nem maradhatsz itt. Csak zavarnád a vizsgálatot. Menj ki! Yoongi! Menj ki, most!

Nem ismertem fel a hangot. Kinyitottam a szememet és azonnal könny is szökött bele. Te jóságos ég. Ennyire még életemben nem fájt a fejem, és olyan hányingerem volt, hogy attól féltem kidobom a reggelit saját magamra.

-          Látom felébredtél. – mondta a hang.

Oda akartam nézni, hogy megállapítsam ki is beszél hozzám, de nem bírtam megmozdítani a fejemet fájdalom nélkül.

-          Ne! Ne mozogj! A nevem Hyunseung. Csak feküdj nyugodtan, amíg megnézlek!

Megfogadtam, amit mondott és becsuktam a szemem. Konkrétan egyből elaludtam. Az ajtó nyikorgására és csukódására ébredtem fel. Nem volt rajtam a pólóm, de egy takaróval betakartak, és egy nagy kötés volt a vállaimon. A fény annyira bántotta a szememet, hogy inkább visszacsuktam. Megint nyílt az ajtó, majd csukódott. Biztos az orvos járkál gondoltam. Amíg nem mondják, hogy keljek fel inkább csak fekszem, így jobb. Valami rátapadt a számra. Kipattantak a szemeim.

Suga POV

Amint meg láttam, ahogyan a fájdalomtól fintorog muszáj volt enyhítsek a fájdalmán. Körbe néztem, hogy hol tarthatja Hyunseung a fájdalom csillapítót, de nem láttam. Aztán ismét ránéztem. Nem nagyon fogtam fel mit teszek, de életemben talán először kétségbe estem, hogy nem tudok segíteni. Így már csak akkor kaptam észbe, amikor egy nagy kékségbe meredtem. Elváltam az ajkaitól. Ilyen édes érzés még soha nem futott végig rajtam. Csak bámult rám.

-          Azt olvastam egyszer, hogy egy csók jobb fájdalomcsillapító, mint a morfin. – nyögtem ki végül.

-          Erről már én is hallottam. – mondta egy hang a hátam mögött. – Mintha valami olyasmit mondtam volna, hogy maradj kint.

-          Aha.

-          Nem mennél ki végre? – mondta Hyunseung kicsit már mérgesebben.

-          De. – indultam meg kábán.

Az ajtóban még visszafordultam. Az erős fényben jól látszott mennyire elvörösödött.

Sophie POV

-          Mióta vagytok együtt Yoongival? – ült le mellém a doki háttal az ajtónak.

-          Ez az igazi neve? – kérdeztem teljesen elkábulva.

-          Igen. Nos, mióta vagytok együtt?

-          Nem vagyunk. – mondtam.

-          Hmm. – gondolkozott el. – Akkor majd lesztek.

-          Mi?

Kivágódott az ajtó.

-          Ez nem igaz Yoongi! Mondtam, hogy maradj kint. – kiabálta meg fordulva és elakadt a lélegzete.

-          Ki tette? – szikrázott Haru szeme.

-          Nem tudom. – válaszoltam.

-          Shon. – jött a válasz Haru mögül.

-          Kinyírom. – vicsorogta Haru.

-          Egy ölelés is megteszi. – mondtam neki könnyes szemmel.

Hogyan tud ennyire fájni egy fej. Nem vagyok fejfájós típus, de ha egyszer fáj, akkor nagyon fáj.

Erre Haru megenyhülten jött oda hozzám.

-          Attól tartok az öleléssel várni kell. Agyrázkódást kapott és nagyon csúnyán megzúzódott a jobb válla. De szerencséje volt.

-          Maga ezt nevezi szerencsének. – mutatott rám Haru.

-          Ha nem a válla kapta volna a nagyobb ütést, most lehet, hogy már egy rohammentő vinné Szöul felé vagy már nem is…

Nem tudta kimondani. Haru tekintete elsötétül.

-          Mindenesetre csinálok egy koponyaröntgent, hogy kizárjuk a belső vérzés gyanúját. És bent tartom éjszakára.

-          Itt maradok vele.

-          Ez nem szükséges. Magam fogok rá vigyázni.

-          Nem érdekel. Itt maradok vele. – ült le Haru a mellettem lévő székre olyan hatást keltve, hogy még egy atombomba sem mozdíthatta volna el mellőlem.

-          Hát rendben. – mondta a doki. – Hol nap, amint felébredsz, már haza is mehet. – intézte nekem a szavait. – De addig is megcsináljuk a röntgent, hogy meg tudjuk van-e komolyabb bajod.

A röntgen egy másik helyiségben volt. Amikor kitolt a kórteremből egy kisebb kórház szerűséget láttam. Aztán bemasírozott a képbe Zara. Neki is szikrázott a szeme.

-          Ne aggódj! Elintézzük a tagot. Te addig is gyógyulj meg.

-          Köszi. De nem hinném, hogy el kéne indítani ezt a háborút. – mondtam

-          Ezt a háborút ő indította. És hidd el nem most kezdte. – mondta Jimin is mellém érve.

-          Rendben. Csak kérle,k ne alacsonyodjatok le mellé. Jó?

Úgy néztek egymásra, mint akik azt mondják „Hmm, mond valamit.”. Ezért megnyugodtam és mire észbe kaptam már a röntgenen is túl voltam, és egy szobában feküdtem Haru pedig vigyázott rám. Pont, mint azon az estén.