17. rész

17. rész

Gyenge vagyok

Suga POV

Nem tudtam aludni. Egész éjszaka csak sétálgattam és folyton az ablaka alatt kötöttem ki, holott tudtam, hogy nincs a szobájában. Legszívesebben megkerestem volna azt a görényt, hogy a szart is kiverjem belőle, de amikor Hyunseung a röntgenbe tolta hallottam mit mond Jiminnek és Zaranak, és ez leállított. A szekrénye előtti ablakpárkányon üldögéltem. A fiúk mellettem idegesen toporogtak. Mind Tessat vártuk, hogy hozzon már valami hírt Angyalkáról, de nem jött. Közben már becsengettek, de nem mozdultam.

-          Gyere Suga! – mondta Jin. – Tessa, amint meg tud valamit ír nekünk.

Még mindig nem voltam hajlandó megmozdulni.

-          Szerinted azt akarja, hogy lógj óráról?

Ezen már elgondolkoztam.

-          Szerintem csalódna, ha megtudná, hogy lógsz. – tódította Jin látva, hogy elkezdtem mérlegelni a dolgot.

-          Jóóóóó. Megyek órára. – mondtam. – De amint meg tudsz valamit írj!

Amikor beléptem a terembe már folyt az óra. A tanár természetesen elkezdett leosztani, de amikor látta, hogy nem nagyon érdekel egy sóhajtás kíséretében csak folytatta. Leültem oda, ahol Angyalkával ültünk irdalom órán a másik teremben. A mellettem ülő lány úgy nézett rám, mint akinek majd ki esik a szíve.

-          Tünés! – mondtam neki egyből.

Amire lelohadt a lelkesedése és egy pillanat múlva már ott sem volt. Valaki fejbe dobott egy papírgalacsinnal. Mérgesen fordultam hátra és láttam, hogy Petra a másik sorból bocsánat kérően néz rám és mutogat a földre. Lenéztem, felvettem a galacsint, kihajtogattam és elkezdtem olvasni.

„Minden rendben ment az este. Csak párszor hányt az agyrázkódás miatt. Haru úgy 2 perce indult el vele haza. Ne merj utána menni! Jegyzetelj neki. Sík hülye matekból.”

Erre elmosolyodtam. Visszafordultam Petrához és bólintottam neki. Majd kicsaptam a füzetemet, ami már 9. óta a füzetem volt és elkezdtem bele írni hosszú évek óta először. A tanár, amikor észrevett oda jött, hogy mit rajzolgatok. Általában aludni szoktam inkább, de néha rajzolgatok is. Ilyenkor szeretnek a tanárok büntetésbe vágni egy órácskára, amit szintén végig alszom. Amikor látta, hogy csak az van benne, ami a táblán némi kiegészítővel, ami megkönnyíti a megértését az egésznek, kikapta a füzetet a kezemből és elkezdte lapozgatni. Látta, hogy semmi értelme, mert totál üres. Visszacsapta elém és folytatta tovább az unalom a köbön oktatását. Miután mindent leírtam, még azt is, amit a tanár még nem mondott el, elkezdtem ideges lenni. Csak kavarogtak a fejemben a tegnap történtek. Megcsókoltam. Megcsókoltam, de minek? Emlékszik rá egyáltalán?

-          AISH!!! – ordítottam fel, mire a tanár rám kapta a tekintetét.

Nem bírom tovább. Összekaptam a cuccomat és kiviharoztam az óra közepén. Egyenesen haza mentem. Felrohantam a szobámba ledobtam mindent és nyitottam is az ablakot. Mikor már átmásztam a fán és az ablakánál voltam nem tudtam, hogy mit csináljak. Ha agyrázkódása van, akkor alszik, ha alszik, akkor nem kelthetem fel. Ebben a pillanatban szinte elsuhant a sötétítő függöny előttem és egy éles magas hang hagyta el a torkomat. Kinyitotta az ablakot.

-          Úgy sikítasz, mint egy lány. – vigyorogta.

-          Nagyon vicces vagy.

Arrébb állt, hogy be tudjak bújni.

-          Mit szeretnél? Nem a suliban kéne minden lányra gorombán nézned?

-          Nem tudtam mit csináljak. – csúszott ki a számon.

-          Ezt, hogy érted?

Mintha nem tudná, hogy értem.

-          Úgy értem, hogy tegnap eléggé pocsékul néztél ki. Ma meg csak annyit tudtam meg, hogy végig rókáztad az egész éjszakát és már itthon vagy.

-          Hyunseung szerint még két napig kell feküdnöm és jobban leszek. Mármint agyilag. De a vállam még mindig le akar szakadni. Tényleg az kapta el jobban a labdát.

-          Kinyírom azt a szemetet. – motyogtam olyan halkan, hogy ne hallja. De meghallotta.

-          Nem, nem fogod kinyírni. Békén hagyja mindenki. Ha ezt folytatjuk, csak eldurvulnak a dolgok. Megrúgott kosárlabdával egy lányt direkt. Most örülhet. Megmutatta pontosan mennyit is ér meg nekem az, hogy foglalkozzam vele. Semmit.

-          Nem vagy rá egy kicsit sem dühös. Nem akarnád letépni az arcát vagy valami hasonló?

-          Mérges voltam rá, még tegnap. De aztán rájöttem lehet, hogy megérte.

-          Ja, most fekhetsz 2 napot orvosi igazolással és szerintem még tesiből is megúszol jó két hetet.

-          Nem erre gondoltam. – pirult el.

-          Oh. Emlékszel?

-          Lerúgtak nem bedrogoztak. Beszámítható állapotban voltam.

-          Ha gondolod, elfelejthetjük.

-          Miért tetted?

-          Mi?

-          Miért csókoltál meg, ha utána el akarod felejteni?

Hosszú csend.

-          Válaszolj Yoongi!

Most először szólított az igazi nevemen. Ez azt jelenti, hogy tényleg komoly választ vár és a tekintete is ezt sugallja.

-          Miért csókoltál meg? – kérdezi most már szinte kiabálva.

-          Nem tudom. – ordítom vissza. – Nem tudom miért csókoltalak meg, azt sem, hogy miért mentem be hozzád. Nem tudom, hogy miért érdekelsz egyáltalán engem. Nem is ismerlek. És nem tudom, hogy meg akarlak-e ismerni. Amikor veled vagyok, úgy érzem, hogy meg kell védjelek, mert ha nem teszem gyenge leszek. Gyengének érzem magamat, amikor nem vagy velem. Mióta ismerlek minden összekuszálódott. Gondolkodnom kell. – ezt az utolsó mondatot már üvöltöttem.

Csak nézett rám.

-          Akkor menj Yoongi és gondolkodj. És ha esetleg még tervben lennék, szólj, hogy mire számíthatok.

A számban keserű ízt éreztem bár nem értettem, hogyan amikor nem ettem ma még semmit. Tulajdonképpen csak most, hogy ordítoztam vele tudatosult bennem minden. Hogy tényleg ezt érzem. Miért hozta ki belőlem az őszintét. Eredetileg csak azt akartam megnézni mi van vele. Mondjuk, azt sem tudom, ezt mért akartam tudni. Az ablak irányába mutatott majd hátat fordított és az ágya felé kezdet sétálni. Kimásztam majd visszanéztem. Háttal volt nekem. Sóhajtottam és behúztam a függönyöket.

Két nap. Két teljes napon keresztül mást sem csináltam, mint múmiaként kószáltam. Egyfolytában visszatekertem a fejemben az időt akkora, amikor ajtót nyitottam neki. Éppen felébresztett és morcos voltam. Aztán valami kutyát emlegetett és nagyon igyekezett nem megbámulni. Mit törődtem én azzal, hogy valamilyen kutya kell neki. Amíg a szemembe nem nézett. A szeme volt az első, ami elindította ezt az egészet. Azért sem akartam neki oda adni a kutyát. Amikor megmondtam neki, hogy nem már nem szégyenlősen nézett a szemembe.

-          SUGA HYUNG!!!

-          Mi van V?

-          Kéred még a pizzád.

-          Úgy nézek ki?

-          Úgy nézel ki, mint egy zombi. Ez félelmetes. Ezért is nem mertem ellopni.

Unottan, az arcomat támasztva toltam elé a tálcám.

-          Vigyed, ami kell.

Az itteni menza valamiért finom. Ezért eszik itt szinte minden diák. Na meg, mert nincs sok választásuk. Ha nem akarnak állandóan a büféből enni, hogy ne haljanak éhen a délutáni órák és klubok miatt. Kivágódott az étkező ajtaja. És az a pöcs trappolt be rajta. Még ez is. Normál esetben már szétvertük volna, de mivel megkért rá minket, hogy ne tegyük, nem tesszük. Mióta hallgatunk mi egy lányra. Erre felugrott Jimin és J-Hope és lementek valahova mögém. Egy asztallal jöttek vissza meg a hat lánnyal a nyomukban. Most már a törzshelyünket is megosztjuk. Király.

-          Jobb lenne, ha ezentúl velünk ennétek. Mielőtt még itt is belétek kötne. – magyarázta Jin a lányok értetlen fejét nézve.

-          Hol van Sophie? – kérdezte Taehyung éppen a pizza szelet szélét rágva.

-          A könyvtárba. Azt mondta, hogy egész délután ott lesz, hogy nyugiban pótoljon. – válaszolta Tessa.

Felpattantam.

-          Hyung, mit csinálsz?- nézett rám Kookie.

-          Egyél! – parancsoltam rá.

Látva, hogy nem vagyok jó kedvemben inkább elkezdte majszolni, ami még a tányérjában volt. Kicsörtettem az étkezőből egyenesen át parkon be a könyvtárba. Rohanás közben beleakadtam egy rózsabokorba.

-          Áááááh még ez is. – fújtattam.

Berontottam és megálltam. Ez azért mégis egy könyvtár. Csendben kell lenni. De akkor miért lopakodom? Könyvtár, nem aknamező. A könyvtáros néni furcsán nézte, hogy mit csinálok, amíg el nem tűntem a polcok között.